Minority safepackről és identitásról

“Mi nem élhetünk csak magyar életet, posztunkról világot figyelünk, és ez a világkép bennünk és általunk vetíthet sugarakat a magyar egészre, és bennünk teljesedik ki noszogató korparanccsá: változni, változtatni. Változni annyira, hogy hozzáérjünk az emberiség európai változásaihoz, magyar anomáliákat úgy változtatni, hogy az ne legyen öncélú, egygyökerű és így egyerejű kollektív változás”
-Fábry Zoltán: Szlovenszkói küldetés: 1938

Be kell vallanom, hogy az esetek nagyobb hányadában pesszimistán tekintek egy nemes ügy társadalmi támogatottságára. Bár lassacskán, de végül beindult a Minority SafePack-kampány egész Európa-szerte, elkezdődött valami. Természetesen Románia és Magyarország vitte a prímet azzal, hogy az előbbi 2017 őszén, míg az utóbbi 2018 januárjától kezdte el gyűjteni szisztematikus módon az aláírásokat. Az egymillió aláírás 2018. március 24-én gyűlt össze a FUEN nyilatkozata szerint, amelyhez többek között a szlovákiai és magyarországi gyűjtésben aktívan résztvevő munkatársaim és barátaim áldozatos munkája is hozzájárult. Ezúton köszönöm nektek, hogy együttes erővel ezt keresztül tudtuk vinni a mínusz fokok és – alkalom adtán – rágalmak ellenére is. Na, de innen hogyan tovább?

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések megkötése és a Népszövetség megalakítása óta igény volt egy összeurópai kisebbségvédelmi csomagra. Bár a nagyhatalmak – vélten – megteremtették akkor a “nemzetállamok Európáját”, mégis több tízmilliós létszámú volt akkor is a kisebbségi egyének száma az 1920-30-as évek Európájában, beleértve nemcsak az akkor négy országban rekedt magyarságot, hanem ez ukránokat, németeket, lengyeleket, olaszokat stb érintett. Csehszlovákia és Jugoszlávia annyiban kirívó eset, hogy a szlovákság, horvátság, szlovénság államalkotó nemzetnek számított hivatalosan a csehszlovakizmus és jugoszlavizmus jegyében. Az előbbi országot közelebbről tekintve pedig azon belül a „szlovenszkói magyarság” egy – a budapesti kulturális vérkeringésből kitépett – identitását kereső kisebbségi közösséggé vált.

A Minority SafePack talán több is, mint aminek gondoljuk. Iskoláink és anyanyelvünk használatának védelme lehet csak egy lépcsőfok az egész procedúrában. Egy olyan procedúrában, amely végre önmeghatározásunk körülírásához vezetne. Kisebbségvédelemről úgy beszélünk, hogy ez már a levegőben volt 90 évvel ezelőtt is, csak éppen a „multietnikus nemzetállamok” – Szarka László szavaival élve – nem olyan jelleggel álltak hozzá a wilsoni pontokhoz, mint ahogyan azt megfogalmazója – vélhetően – elképzelte.

Trianon centenáriuma előtt kollektív tudattal kellene kicsit magunkba tekinteni nekünk, szlovákiai/felvidéki/szlovenszkói magyaroknak. Olyan magyaroknak, akiknek a tájegység meghatározása is politikai jellegű vitába torkollhat könnyen meggyőződésünktől függően. Amikor se a „szlovákiai”, se a „felvidéki” nem helyes egyöntetűen, akkor végül kik is vagyunk mi? Tudom, klasszikus probléma ez. Talán a megoldás mégis a két véglet közötti középútban lelhető meg. A Nagy-Magyarország utáni áhítozástól a „Szlovákiában élünk, ezért szlovákul beszélünk”-ig. Lehet valahol e két véglet között kell megtalálnunk közbeszéd- és közgondolkodásbeli identitásunkat és a vox humanát, amelyről Fábry Zoltán is oly sokat írt.

‍

Tisztában kell lennünk azzal, hogy mi az egyetemes magyar nemzeten belül önálló autonómiával rendelkezünk. Az egyetemes magyar kultúrát nemcsak ápoljuk, de kiegészítjük a kisebbségi élet nyújtotta élettapasztalattal. Ez érvényes nemcsak ránk, de Kárpátaljára, Erdélyre, Vajdaságra, a szórványközösségekre és a diaszpóra különböző nyelvszigeteire. Kisebbségi léthelyzetünkből adódóan a mi hivatásunk talán több is, mint magyarságunk megőrzése. Meg kell határozzuk önmagunkat, hogy meghatározhassuk az emberiséget is. Olyan élettapasztalattal gazdagodtunk, hogy anyanyelvünkön kívül születésünktől fogva ismertük meg az adott állam nyelvét és kultúráját. Félreértés ne essék. Ez nem Trianonba való belenyugvás, sőt… Ez több annál: nevelődés. Majdhogynem önmagunkat nevelve arra, hogy készen álljunk a többségi nemzeteket emberségre tanítani. „…posztunkról világot figyelünk, és ez a világkép bennünk és általunk vetíthet sugarakat a magyar egészre…”

A Minority SafePack egy lépcsőfok lehetne ebben a folyamatban, amely már 90 éve késik. A nemzeti kisebbségek érvényesülése és sajátos identitásépítése elkezdődhet. Idealizmus? Lehet. Wilson is idealista volt, mégis az ő szavára jött létre egy ENSz-re hasonlító két világháború közötti szervezet. Vagyunk itt jópáran idealisták, optimisták és pesszimisták. Mindannyian, akik Budapest terein, a szlovákiai magyar felsőoktatásban vagy Európa-szerte hozzájárultunk legalább egy aláírással a sajátunkon kívül. Lám, célegyenesbe értünk, de még nincs vége. Még csak most kezdődik minden…