Felvidékinek lenni ajándék

Interjú Kotiers Rózával, a Diákhálózat volt elnökével

Idén tavasszal egy korszak zárult le a szlovákiai magyar egyetemista szervezeteket magába tömörítő Diákhálózat életében. A hetényi származású Kotiers Róza a legutóbbi, Prágában rendezett Hallgatói Parlamenten adta át az elnöki stafétát Leczkési Zoltánnak. Rózát a szervezetben végzett munkájáról, a felvidéki magyar közéletről és önkéntességről kérdeztük.

Sok éven keresztül a Diákhálózat (DH) elnöke voltál. A pozíció leadása után nem érzed úgy, mintha hiányozna valami az életedből?

Hiányzik úgy az egész életem! Nagyon erős hatással volt rám a DH, teljesen más emberré váltam tőle. Hozzászoktam, hogy minden hétvégén oldani kell valamit, menni kell valahova. Most ez a rendszer hiányzik. Hozzászoktam, hogy a baráti kapcsolataim főként a közös munka alapján alakulnak, szinte furcsa volt, hogy épp valakivel csak úgy spontán kimegyünk, anélkül, hogy a DH ügyeit vitatnánk. Most ez is változik. Persze a társaság fog leginkább hiányoni. Nagyon büszke vagyok a munkájukra, nem tudom, hogy még valaha lesz-e lehetőségem ilyen jó csapattal együtt dolgozni.

Hogyan értékelnéd saját magadat és az elmúlt időszakot, amelyben elnökként tevékenykedtél? Mit adott neked a Diákhálózat?

Volt egy rossz és egy jó oldala, de kezdeném a rosszal. Ezt a felvidéki közéleti közeget, amibe belekerültem, meglehetősen toxikusnak éreztem. Az ebben szereplő személyeknek, pártoknak, szervezeteknek az lenne a dolga, hogy egy támogató közeget alakítsanak ki, amiben a fiataloknak lehetősége van a fejlődésre, és amiben segítségre számíthatnak. A tapasztalataim szerint ez inkább egy olyan közeg, ahol jelen van egy alapvető frusztráció és polarizáltság egy értelmetlen versengés miatt. Elég erősen fékezett a munkámban néha ez a sokszor nyomasztó közeg, és egyáltalán nem fog hiányozni.

Az elnökség viszont még így is a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Szerintem sok újítást vittünk be a DH-ba, és fontos dolgokat valósítottunk meg. Jól esett, hogy gyakran mondhattam véleményt a felvidéki rádióban, újságokban, és rengeteg helyen képviselhettem a felvidéki egyetemistákat. Talán a komáromi pedagógustüntetésnél kezdeném, amit a pedagógusszövetséggel szerveztünk. Rengetegen eljöttek, pedig nem volt halálra nyomva a marketing, egy nagyon őszinte esemény volt. Aztán egy felvidéki értelmiségi összefogás által megalapítottuk Szlovákia első magyar szakkollégiumát. A Minority Safepack kampányát is erősen toltuk, nem csak online, de a komáromi Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatával együtt szervezett aláírásgyűjtéssel is. A Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencia egy kiemelt programmá vált, és az utóbbi időben emelkedő tendenciát mutat. Aktivizáltuk a fiatalokat, szavazásra buzdítottuk, kihívtuk őket az utcára, amikor Szlovákia szerte tüntetések voltak. Nem tudok mindent felsorolni, de én elégedett vagyok az elmúlt időszakkal és magammal is. Szerintem beletettem mindent, amit tudtam.

A legnagyobb felvidéki magyar kötődésű rendezvény, a Gombaszög Nyári Tábor egyik önkénteseként is ismerünk. Téged mi inspirál, hogy segíts egy ilyen nyári esemény lebonyolításában? Mit jelent számodra Gombaszög?

2012-ben, még gimnazistaként voltam ott először. Akkor szerettem bele az ottani hangulatba. Később a DH folytán a szervezőségbe is bekerültem. Azok a közösségi pillanatok inspirálnak, amiket csak Gombaszögön lehet megélni. Évközben egy olyan valóságban élünk, amiben a közösségünk fogy, a politikai pártok veszekednek és a fiatalok külföldre vándorolnak. Nyáron viszont van egy hét, amikor sokkal több olyan dolgot találunk, ami összetart, mint ami széthúz.  

Gombaszög társszervezése mellett a Diákhálózat egy felvidéki magyar gólyatábort is rendez évről évre a Nyitra melletti Gímesen. Mesélnél nekünk röviden a táborról?

Gímes mondhatni Gombaszög kistestvére. Talán ez a program nőtt a leginkább a szívemhez az évek során. Ez nem egy klasszikus gólyatábor, nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a régi művelődési tábormozgalom hagyományát viszi tovább. Gímesen együtt tudunk tölteni pár napot a Z-generációval, ami nagyon fel tud tölteni. Jó látni, hogy nem vagyunk elveszve, mindig jönnek újak, akik dolgozni akarnak velünk.

Szerinted a felvidéki magyar ifjúság szempontjából mi jelenleg a legégetőbb probléma?

Ez egy nagyon összetett kérdés szerintem. Mivel egy kisebbségi közösség tagjai vagyunk, egyszerre jelentenek problémát olyan országos jelenségek, mint az oktatásügy szörnyű helyzete vagy az elvándorlás, és az olyan magyar – specifikus dolgok, mint a kisebbségi jogaink állása, a szlovák nyelv nem elégséges ismerete, az intézményrendszeri hiányosság. Magyarország például nem jelent egy gazdaságilag stabilabb helyet, vagy jóval magasabb fizetéseket, mint Szlovákia, de a felvidéki fiatal talál olyan magyar nyelvű intézményket, amelyek itthon hiányoznak az életéből. Magyar egyetemeken tanulhat bármilyen szakon, magyar munkahelyen dolgozhat állami intézményekben, viszont ebből a kiindulópontból később nehéz hazatérni. Pozsonyban, Kassán vagy Csehországban az ember megtanul szlovákul vagy csehül, és sok lehetőség nyílik meg előtte itthon, de hiányzik a magyar intézményi háttér. Szerintem a legégetőbb probléma ez a dilemma, hogy egy kisebbségi közösség tagjaként hol találod meg az otthonod. A mi rendezvényeink mindig arra összpontosultak, hogy az itthonmaradást támogassuk, de ennek sokkal komolyabb szinteken kellene működnie. Nem csoda, hogy a fiatalok kissé kiábrándultak, látván, hogy politikai téren cívódás, kisebbségi ügyekben céltalanság és a fiatalokra nézve programnélküliség van. Ez biztos nem hoz haza senkit.

Ugyanazt a kérdést tenném fel neked, amit Leczkési Zolinak is előző beszélgetésünkben. Mit jelent számodra felvidéki magyarnak lenni?

Felvidékinek lenni ajándék. A különös helyzetünk annak a bizonyítéka, hogy ez a közösség 100 éve meg tudott maradni. Persze kisebbségben lenni mindig hátrányt jelent, akárhogy is szépítjük a dolgot, gyerekkorunktól fogva ahhoz kellett szoknunk, hogy valamilyen szinten kívülállók vagyunk. Amikor viszont megküzd vele az ember, akkor meg lehet benne találni olyan lehetőségeket, amiket másképp soha nem kapnánk meg. Felvidékinek lenni egyébként is egy útjelzés. Nem is tudom, mit csinálnék most, ha nem ide születek.